~5.Rész~

*B-Bomb szemszög*
Miután MiCha elment, a fiúkkal interjúra kellett mennünk. MiChanak nem szóltunk, mert szerencsétlen már így is kész van tőlünk, szóval hagyjuk egy kicsit pihenni Őt is.
- MinHyuk! - szólított meg a Leader, miközben már öltöztünk az interjúra. Mindenki úgymond "normális" ruhát vett fel, ami annyit tett, hogy farmer, póló.
- Hm? - fordultam felé a nadrágom gombjával vacakolva.
- Mi volt az a... Majdnem csók MiChaval? - tért egyből a lényegre, szinte suttogva.
- Nem tudom... Nem bírtam visszafogni magamat... Olyan...... - kerestem a szavakat.
- Szép? Gyönyörű? Tökéletes? - sorolta.
- Igen - mosolyodtam el.
- És mit csinált? Közelített feléd?
- Nem tudom... - vallottam be. Annyira belemerültem azokba a gyönyörű barnás zöldes szemekbe, hogy még szerintem azt sem tudtam volna megmondani, hogy hogy hívnak engem.
- 1 perc srácok! - jött be egy középkorú öltönyös férfi.
- Akkor szerintem menjünk! - pattant fel Taeil a lilás kanapéról. Kisétáltunk a szobából, és egyenesen a színpad felé vezetett az utunk.
- Sziasztok! - hajolt meg előttünk a műsorvezetőnő. Körülbelül egyidős volt velünk. Vagy egy kicsit idősebb. A mellettem lévő fiúknak, mind csorogni kezdett a nyáluk a műsorvezető láttán. Pedig nem volt annyira szép, mint MiCha! Beesett szemek, csontos arc, kisebb mellek (nem mintha MiChan azt nézném) és... Úgy összességében semmi szép... Semmi MiCha. - Park Yoora vagyok! Ti pedig a Block B.
- Oh, tényleg, srácok! - nézett körbe Zico, mire mindenki értette a lényeget. Gyorsan haptákba vágtuk magunkat, és kezdtük a megszokott szöveget.
- Yeah, Do You wanna B? Block B! Annyeonghaseyo! Mi vagyunk a Block B! - hajoltunk meg mi is.
- Akkor kezdhetjük? - kérdezte Yoora.
- Aha! - válaszoltuk egyszerre. Az egész interjún rólunk kérdezgetett, és általában Zico válaszolt. Ha úgy vesszük hamar vége lett, és már mehettünk is haza. Mindannyian fáradtan dőltünk le az ágyunkba.
- Te hős szerelmes, nem akarod felhívni a barátnődet? - vigyorgott Ji Ho.
- Először is - kezdtem felülve az ágyamon, mire JaeHyo is lenézett ránk. -, nem vagyok hős szerelmes! Szerelmes vagyok, de nem hős! Másodszor: nem a barátnőm...
- Jujcíí! Kicsoda? - nézett rám hatalmas szemekkel Jae.
- Egy lány! - legyintettem felé.
- Na, nem hívod fel? Vagy felhívjam én? - igazgatta a haját Zico.
- Minek akarod Te felhívni?
- Hogy közöljem vele az interjút! Most hátha kipihente magát! - vette elő a telefonját.
- Hagyd-hagyd! Majd... Majd én, jó? - Villámgyorsan bepötyögtem a koreográfusunk számát, és tárcsáztam. Kicsöngött, viszont nem vette fel. - Lehet, hogy pihen...
- Add, majd én! - kapta ki a kezemből a mobilomat, és a füléhez tette. - Szia MiCha, Édes szívem! Zico vagyok! Nem keltettelek fel? - A Leader mosolygós arcát hirtelen komorság és aggódás borította el. - Tessék? Hol? M-mikor? - Én is kezdtem idegesebb lenni. Főleg ha Zico frusztrált, akkor biztos nagy baj van. - Rendben, máris ott leszünk! Köszönöm szépen! - És letette.
- Mi van Zico? - haraptam a számba riadtan.
- Azonnal öltözzetek! - kiabálta, majd átrohant a másik szobába. - Öltözzetek! - Kipattantam az ágyból, és gyorsan felvettem a farmeromat, meg a pulcsimat. JaeHyo is körülbelül ugyanígy cselekedett, csak azzal a különbséggel, hogy leugrott az emeletes ágyáról. Mindenki 1 perc után már a ház előtt állt, és várta a Leader magyarázatát. Titkon reméltem, hogy csak annyit fog mondani, hogy: "Haha! Megszívtátok srácok! Nem történt semmi! MiCha pedig 10 perc múlva ideér!". De nem így lett...
- Zico! Mondj már valamit! - kérlelte U-Kwon, miközben már futottunk is a Block B vezetője után.
- MiCha kórházban van! - kiabálta hátra.
- Mi a franc?!?! - ijedtem meg.
- Miközben ment haza tőlünk, elütötte egy autó! - fogta a fejét.
- Mi?! - álltam meg, és a tenyerembe temettem az arcomat.
- MinHyuk! Nyugodj meg! Annyira nem súlyos! - tette Zico a vállamra a kezét.
- Nem akarom, hogy bármi történjen vele! - töröltem meg a szememet.
- B-Bomb! Már megtörtént az a bármi! - kiabálta az arcomba Jae.
- Igaza van! Most az a lényeg, hogy lelkileg támogassuk, és segítsünk neki mihamarabb talpra állni! - mondta Kyung.
- Jó! - fújtam ki a levegőt hangosan. A gondolataim mindenfele cikáztak. - Menjünk! Oh, és köszönöm!
- Ajj, gyere Te idióta! - rángatott P.O.
Mikor végre beértünk a kórházba, először letámadtuk az egyik orvost.
- Elnézést! Hol van Song MiCha? - rohant oda hozzá Zico.
- Ömm... - Ránézett a lapjárat, majd vissza Zicora. - Még a műtőben! Én is most oda megyek!
- Ah! Remek! Megyünk Önnel! - lelkesedett.
- Nem hallotta? A műtőben van! Maximum az ajtóig kísérhetnek el! - artikulált.
- Rendben! Köszönjük! - hajoltunk meg. Az orvos egy kicsempézett folyosón vezetett minket, és egy hatalmas, ablak nélküli barna ajtó elé leültetett minket (padokra természetesen, és nem a földre), majd bement.
- Miért hagytuk, hogy egyedül menjen? - nézett maga elé mérgesen P.O, aki még mindig nem tudta felfogni a helyzetet.
- Mert egyedül jött, gyalog! Azt hittük... Legalábbis én azt hittem, hogy visszatud menni! - ütött bele a falba Kyung.
- Örüljünk neki, hogy nem veszekedve váltunk el tőle! Csak még rosszabb lenne! - mondta U-Kwon.
Másfél óra után, kijöttek az orvosok a műtőből. Közölték velünk, hogy semmi NAGYON komoly probléma nincs, csak agyrázkódás, pár "enyhébb"(mégis súlyos) belső sérülés, és egy lábtörés.
- És bemehetünk hozzá? - tette fel a kérdést Taeil.
- Amint átvittük az egyik szobába - bólintott.
Pár perccel később kinyílt a műtő ajtaja, és 2 orvos egy ágyat tolt ki, amiben MiCha feküdt. Rendkívül gyengének tűnt. Arca fehér színre váltott. Még mindig kómában volt. Arcáról egy lélegeztető maszk domborodott ki.
Miután bevitték az egyik szobába, mi is bementünk. Én leültem MiCha jobboldalára, Jae velem szembe, mellette Zico, mellettem pedig U-Kwon. A többiek egy-egy széken ültek, vagy a bent lévő kanapén feküdtek. Este, mikor mindenki aludt (bent maradtunk vele), megfogtam a kezét. Jobban szemügyre vettem az arcát. Sok kisebb seb lepte be.
- Sajnálom! - suttogtam megpuszilva a kezét. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp legördül az arcomon. Majd az az egy könnycseppet követték a társai.
- B-Bomb! - rángatta meg a vállamat a mellettem lévő kómás U-Kwon. - Ne izgulj! Minden rendben lesz!
- És ha nem? - sóhajtottam.
- Nyugi! - mosolyodott el. - Gondolj a legjobbra! Ne egyből a leges-leges-legrosszabbra! Na, most aludj!
- Rendben... - ledöntöttem a fejemet a kezemre, és lehunytam a szememet. A pulzusmérő pittyegett, jelezve, hogy minden rendben van, a többiek pedig halkan szuszogtak. Nem telt bele sok idő, mire elnyomott engem is az álom.